Môj verný priateľ si tak obľúbil moju úvahu o Prahe, že ju preložil do Maďarčiny, aby sa s ňou podelil so spolužiakmi. Čo je prekvapujúce, že v inom jazyku zneli moje slová krajšie než som si myslela , že sú. Cením si, že si venoval čas na niečo také. Aj preklad je umenie. Ďakujem.

Egy hűséges barátom olyannyira megkedvelte elméletemet Prágáról, hogy lefordította magyar nyelvre, hogy lehetősége legyen megosztani osztálytársaival. Ami nagyon meglepő számomra, mivel más nyelven szebbnek találtam a szavak csengését, mint gondoltam. Értékelem, hogy időt szakított egy ilyen fajta dologra. A fordítás is egyfajta művészet. Köszonöm.

Neki szánva...

Amikor egyedül vagyunk, és csak a falak meg a csend vesz körül, akkor végre akad egy kis időnk arra, hogy tiszta fejjel átgondoljunk mindent, ami el van rejtve a fejünkben. Sokszor magunk sem tudjuk, hogy valójában mi mindenről gondolkodunk addig, amíg el nem jön a csendes üresség pillanata. Olyan kérdésekkel kezdem, mint, ’ mit fogok ma csinálni? ’ amelyek később átcsapnak olyanokba, hogy ’ miért vagyok tulajdonképpen itt? ’ amíg ráeszmélünk, hogy valójában olyan valami felett filozofálunk,  mint hogy ’ ki vagyok? miért vagyok? ’. ’ Nehéz egyedül lenni? ’. A semmivel körülvéve, alkalmi korgással a gyomorban, a saját lélegzetemmel, a túlmelegedett notebook hangjával avagy a régi hűtő hangos szenvedésével, amelyik még teljes erőbedobással próbál működni. A fejemben azonban csak az jár, hogy lehet, már csak az utolsó napjaimat töltöm itt, mert az álom amit felépítettem, lehet hogy szertefoszlik.

Szeretem ezt a várost. Nehéz lenne szavakba önteni, hogy miért. Prága valami olyat fedezett fel bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Nem tudom, hogy nevezzem el, mert több pozitív dolog keveréke. Boldogság, amit már az érkezésem óta éreztem. Lélegzetet tudtam venni bármiféle segítség nélkül. Önbizalom, amit nem tudtam magamban meglelni, és amit azzal nyertem, hogy ide jöttem az álmok városába. Sok dolog van, még ha nem is sokat bizonyítottam a világnak, de saját magamnak elégszer bizonyítottam Prágának köszönhetően, és ezért még ha egy időre most búcsúzom is tőle mindig a szívemben marad, és tudom, hogy egyszer biztosan visszatérek ide. Miért? Lehet, most kérditek. Mi olyan más itt, mint bárhol máshol? Nem tudom. Nem volt esélyem körbeutazni a világot. Elég azonban kilépnem az utcára. Lélegznem be azt a gyönyört, amit Prága ad, azt a szabadságot, amit itt leltem meg, azt az érzést, amihez itt jutottam. Sokan mondják, hogy az egy túl nagy város, hogy tudsz ott tájékozódni? Hogy bírod ott a külföldiek sokaságát? Hogy viseled az emberek más gondolatvilágát? Számomra ezek fölösleges kérdések. Ez éppen az, amit Prága az embereknek nyújt. Lehetőségek végtelenét. Itt mindenki az lehet, aki szeretne. Itt mindenki önmaga lehet. Azt az erőt és érzést nyújtja, mintha csak hangyák lennénk egy hangyabolyban, de mégis mindenkinek meg van a saját helye. Minden nap valami újat, nem vártat hozott. Ez az év olyan gyorsan és kellemesen telt el, hogy szeretném, ha lenne egy időgépem, egysuerűen visszatérni és átélni újra mindent.

Ebben a percben eufória tölt el, magam vagyok a házban, amit nagyszerű emberekkel osztottam meg. Várom Zvonek – a kutya- ugatását, aki mindig jelezte, ha valaki érkezett. Várom a bőrönd kerekeinek és valamelyikük hangját. Lehetőségem volt kipróbálni milyen valakivel együtt élni. Azt gondoltam nehéz lesz megszokni, de az első naptól a Pekárovej 155-ben tudtam, hogy ők lelki társszerű személyek, és most nehéz megszokni a nélkülük való életet. Tudom, hogy nem váltunk el örökre, de már soha nem fogok nevetésre ébredni, vagy cigi melletti beszélgetésre, a moravai szlengre, hangos orosz telefonálásra, avagy vietnámi bla bla-ra, amelyek mindig mosolyt csaltak az arcomra és mindennapossá váltak. Deny-Zvonek ugatása is már kedves a fülemnek, és nem megy az agyamra. A teli hamutartó, amit már magam ürítek ki, a szemét osztályozása, ami sosem érdekelt minket, a mosatlan edények, amire már senki nem figyelmeztet. Ez mind, mi valaha ráncokat okozott a homlokomon, most nagyszerűnek tűnik. Arról nem is beszélve, hogy milyen egyszerűen csak az üzletbe elmenni. Prágai nézések, hangos ’Micsodaaa?’-k, filozofáló franciák, veszekedő németek a metróban, vagy csak a piros villamos, ami sose járt időre. A gondolata is annak, hogy ettől búcsúzom libabőrt okoz. Tudom, hogy sok gyönyörű dolog vár rám, de kijelenteni azt, hogy Prága nem fog hiányozni, hazugság lenne. A teraszon ülve, kávét kortyolva és nikotint lélegezve ki e sorok írásakor, mind szomorúsággal töltenek el. Nem azért vagyok szomorú, mert valami véget ér, hisz ezzel valami új kezdődik el, hanem azért mert olyan gyorsan lett vége. Az életünk új szakasza kezdődik, és biztosan sok szép új pillanatot hoz majd, de én sosem felejtem el mindazt, amit az én gyönyörű Prágámtól kaptam. Köszönöm.

Írta: Julie.   

Fordította: Gergely "Gery" Szekfü

Fotó: Matej Zeďo Kovalančík.